Ha mostanában valaki a hobbim felől érdeklődne, három rövid szót mondanék: sakk, go, SEO. Régebben erre a kérdésre a szellemi játékok választ adtam (ha jól emlékszem, ezzel a hobbival szereplek a Ki kicsoda? lexikonokban), és ez akkor jobban is fedte a valóságot, mert nagyon sok különféle játékot űztem, amikor csak lehetett. Azonban a nagy barkochba-, Mr. X- vagy szóbridzs-partik jó ideje elmaradtak életemből, matematikai-logikai feladványokon is igen ritkán töröm fejem, a pókerkombinációkat is már Kolos latolgatja, nem én. Viszont, mint erről többször beszámoltam, nagy online sakk- és go-játékos lettem, alig akad nap, hogy pár partit (a társadalmilag és anyagilag hasznosabb időtöltések mellett) meg ne engednék magamnak. Azt azonban igazán nem gondoltam, hogy a SEO is szenvedélyemmé válhat. Hobbiszinten űzöm, de újabban kis pénzt is keresek vele. Erről ebben a blogomban még nem számoltam be, most hát a magánéletem iránt fokozottan érdeklődők kíváncsiságát részben kielégítendő, elárulok pár részletet. (Épp a minap tette szóvá kedves barátom, akivel ritkán van módom beszélgetni, hogy azelőtt a mindennapi ténykedéseimről, családi eseményekről is gyakran írtam, mostanában azonban a blogomból nemigen tudhatja meg, hogy s mint élek. Nos, picit mos meglengetem a fátylat.) »tovább

Fantom járja be az Operaházat, a diktatúra fantomja.  Ünnepi gálaestet szervez a magyar kormány az új alaptörvény életbe lépésének alkalmából 2012. január 2-án az Operaházban. Teszi ezt annak ellenére, hogy az alaptörvényt számos külföldi és belföldi bírálat érte és széles körben általános az a vélemény, hogy a médiatörvénnyel együtt az új alkotmány az Orbáni diktatúra alapjait veti meg. Ennek a diktatúrának a szelleme lengi be az Operaházat az Orbán-rezsim önajnározó, fényűző gáláján, amelyet az ország romlásba döntése közepette tartanak. Saját alapítású  Virtuális Magyar Köztársaságom mélyen elítéli ezt a cinikus és arcátlan magatartást, ezúton nyilvánítja ki szolidaritását mindazokkal, akik tüntetni fognak az Operánál vagy más módon lépnek fel az Orbán-kurzus arrogáns hatalomgyakorlása ellen. >>tovább

Olvasd el ezt is:

• Elvtársak, itt a vége!

A tényleges, létező, demokratikus Magyar Köztársaság megszűnésének szomorú alkalmából alapítottam magamnak egy Virtuális Magyar Köztársaságot. Demokratikus haza a magasban. Szívesen látok minden hasonérzésű látogatót. Belépés csak Tiszta Kézzel.

Az 1944-es ábrándokat dédelgető szoborlikvidátorok, frekvenciamegvonók, hírhamisítók, turulröptetők, Wass Albert-fanok, fekete masírozók, nyugdíjlenyúlók, visszafelé törvénykező fülkeforradalmárok és más szélhámosok kíméljenek.

Mi ez a borzalom? Lakodalmas muzsikába oltott irredenta „nemzeti” rock? Alig hiszek a fülemnek: valóban Bródy János énekli ezt az übergagyit? Ő is írta? Nem hiszem el… Rákeresek… Kiderül, hogy rajta van legutóbbi lemezen. Le vagyok taglózva. Életemben szeretett zenészben ekkorát még nem csalódtam. Nemes eszmét és fontos gondolatot így lehet totálisan lejáratni. El vagyok borzadva. »tovább a videóhoz és a folytatáshoz

------

Olvasd el ezt is:

• Virtuális Magyar Köztársaság

Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon.  Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban. »a cikk folytatódik

21 év kihagyás után, úgy tűnik, újra lesz kötetem az ungvári Kárpáti Kiadónál. 1990-ig, éppen utolsó itteni könyvem megjelenéséig a könyvkiadás állami monopólium volt, a kárpátaljai írók (pláne a magyarok) számára nem adódott más lehetőség, mint a Kárpáti (ennek külön magyar osztálya volt, jó esetben évente 2-3 eredeti mű megjelentetésére vállalkozhattak; ezen felül fordításokat, brosúrákat, kalendáriumot). A rendszerváltás után sorra alakultak a magánkiadók. Én is alapítottam, illetve rész vetten egynéhány alapításában - így ettől kezdve ezeknél jelent meg pár könyvem, de 1996-tól inkább csak magyarországi kiadókra bíztam a kézirataimat. Bár utoljára 2000-ben még kiadtam itthon a drámakötetemet. Idegen kárpátaljai kiadóra azonban soha nem hagyatkoztam eddig. Az állami Kárpáti Kiadó átesett néhány válságon és újraszervezésen, és egy ideje egészen tisztességes könyveket készít. (Tudni kell, hogy úgy egyébként a kárpátalján készült kiadványok igénytelen és ízléstelen küllemük alapján messze földön híresek.) Néhány éve engem is környékeznek: ha adnék kéziratot, megpróbálnák a megyei adminisztráció támogatási keretében megjelentetni. Sokáig húzódoztam, utolsó emlékeim erről a kiadóról nem túl kellemesek, meg attól is ódzkodtam, hogy az állami bürokrácia bugyraiba bekerüljek. Aztán tavalyelőtt mégis rászántam magam - és most meg már tördelik a könyvemet.

Tartalma: új versek – és válogatás a régebbiekből. Csönge az alábbi borítótervet készítette, a kötet címadó verse pedig itt olvasható: Kő és árnyék

Kattints ezekre is:

• Az e-kultúra könyvemről
• Őszi vers, őszi Bárka
• Tejmozi (regényem oldala)

Megfejtettem Picasso szeretőjének az álmát. De előtte egy online-hírlapi bakit kellett felfedeznem. Mindez imigyen történt:

Helyeslő hümmögések közepette olvastam a hírt a HVG-Online-on: egy bankár 100 Picasso-grafikát ajándékozott a British Museumnak. Értesülésemet rögvest meg is osztottam frissen nyitott tallózó oldalamon, és csak miközben gyönyörködtem a mester kubista nő-alakjában, amellyel a HVG illusztrálta a hírt, aközben döbbentem rá, hogy ennek a képnek semmi köze a cikkhez, illetve csak annyi, hogy ez is Picasso, de semmiképpen sem grafika, így nem is tartozhat a száz ajándékkép közé. Persze hogy nem, hiszen ez a katalán művész egyik legismertebb és legdrágább remeke, a Vollard sorozatként ismert rézkarc-kollekcióval csupán az rokonítja, hogy ez is az 1930-as években készült és a grafikákon is feltűnő Marie-Thérése Waltert, don Pabló kedvesét ábrázolja. No de nem inkább a szóban forgó rézkarcok egyikét kellett volna a cikk alá tenni? Ráadásul – próbáltam kutatni vizuális memóriám celláiban – mintha a képnek az alja is hiányoznék a HVG-ben… » a cikk folytatódik

Még élhetne. Most lenne 90 éves. Amióta nincsen, bizonytalanabb a csillagok helye az égen.

Bár különösebb szakmai visszhangja nem volt, én legnagyobb költői teljesítményemnek tartom a Pilinszky-projektumot.

A szonettkoszorúk megalkotásának technikai nehézségeinél is nagyobb feladat volt a Mester szakrális képvilágába belehelyezkedni, újraértelmezni azt az evangéliumi esztétikát és poétikai üdvtant, amelynek létrehozásával egyedülállót teremtett a magyar irodalomban.

Amire én vállalkoztam: Két szonett című ikerverséből kiindulva és azokat egy-egy meg nem írt szonettkoszorúnak tekintve megírni a "hiányzó" 28 szonettet úgy, hogy a két Pilinszky-verssel együtt szonettkoszorút alkossanak.

Lásd:

• a Pilinszky-projektum versei
• a könyv

Vállalkozásomról a jeles délvidéki irodalomtörténész a következőket írta:

Elolvasom »

Sajnos nem jelent meg nyomtatásban az ART.CO októberi száma, a digitális verzió pedig csak előfizetők számára elérhető. A főszerkesztő hozzájárult, hogy a velem készült interjút blogomban közreadjam.

ÉLETÉHSÉG

BESZÉLGETÉS BALLA D. KÁROLLYAL TEJMOZI CÍMŰ ÚJ KÖNYVÉRŐL

Barnás Márton interjúja

Balla D. Károly napló- és regényíróval, szerkesztővel, a kárpátaljai magyar irodalom jeles képviselőjével új könyvéről, az írás keletkezéséről, a regényírás lehetetlenségéről, valamint életünket meghatározó szeretetjátszmáinkról beszélgetünk. »tovább

Tegnap a Google blogszolgáltatója által kínált háttérképek között váratlanul megtaláltam manzárdunk lambériáját. Esküszöm, a mienk is pontosan így néz ki, épp így repedezettek a pont ilyen méretű görcsös fenyődeszkák, ugyanilyen egyenetlen a pácolás, a sok beázástól épp ilyenek az elszíneződések, redvesedések, ugyanígy látszik a lecsorgó víz nyoma, az elégtelen előzetes szárítás miatt épp ekkorára nyíltak hézagok, a szélek is pont így szálkásodnak és ugyanennyire látszanak a durva gyalulás keresztcsíkjai. Alig is bírom elhinni, hogy a Google nem minálunk készítette a fotót.

Persze a hátteret azonnal alkalmaztam is egy most kicsinosított régebbi blogomon, amely most internetes akcióm legújabb híreit (vannak!) közli:

Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen

Filmszakadás

A pozitív vélekedések után napvilágot látott az első igen negatív, mondhatni vitriolos  kritika most megjelent regényemről. Szerzője, Markovits Teodóra, aki előző regényemet is leszúrta a Kortársban, amatőrséggel, barkácsoló tevékenységgel vádol, azt állítva többek között, hogy a regényem voltaképp egy fából faragott kurblis mozigép, amelyben filmszakadáson kívül nincs is más.  A szerző a szerkesztése alatt álló, ritkán frissülő portálon fejtette ki véleményét, és igencsak csodálkozott, hogy közlésre én is elkértem a rám nézve éppenséggel nem hízelgő szövegét. Íme: »tovább

Bár egyik sokszor látott kedves filmem, mindig úgy nézem meg, mintha először tenném. Persze a két legemlékezetesebb jelenet – a szeretkezés a sivatagban és a robbanás – hosszú évek távlatából is pontosan él bennem, de a sztori, a jelenetek egymásutánja kiesik a fejemből azalatt a 8-10 év alatt, ami két nézés között eltelik, így aztán mindig rácsodálkozom nemcsak a történet gyöngécske voltára, hanem arra is, hogy ezt a kicsit sablonos, kicsit erőltetett és eléggé propaganda-ízű cselekményt Antonioni milyen zseniálisan úsztatja át a költészetbe. >>a teljes cikkhez